TündérKert 2015.07.25.

Ma elvezettek egy régi Üzenetig, amit még a Tündérkertbe írtam. Ez volt ott az utolsó bejegyzés. 2015.07.25. Ami ott elkezdődött, az most kezd új formát önteni.

Az üzenetet átemelem ide, ezzel megnyitnék egy oldalt számotokra, hogy a női és férfi mintákról írjunk. Mindenkinek megvan a maga tapasztalata, amely segíthet a többieknek átlátni önmaguk.

“Tanulságul adom át ezt a megélést, hogy mindenki átgondolhassa mindezt saját természetes közegében. Ami zajlik, az mindig mindenkinél ugyanaz, csupán a megéléseink különbözőek. Én így élem meg, én így tudom elmondani.

Most már pontosan látom, hogy az egész sorsom az élet-halál beavatás köré épült fel. Az utolsó két évem konkrétan a felsőbb akarat elfogadása, az  elengedés, a halál állapotának megélése és a halál utáni  érzékelés testembe való rögzítésére épült fel.

Amit most elmesélek, az a most időszakhoz kapcsolódik.

Számomra a hajnal az az időszak, amikor a tanításokra, megélésekre, a Kapcsolatra teljesen nyitott vagyok kétségek és ellenállás nélkül. Ez mindenkinél más és más időpontra esik. Leginkább a születési időpont körüli napszak, hisz ott volt az első átlépés a külvilágba.

Ez azt jelenti, hogy az ébredés után a testem passzív marad, mindent látok és hallok, ami a fizikai világban történik, az elmém pedig egyfajta meditatív állapotban marad. A testérzet egy lebegő, teljesen békés állapot. Mintha buborékágyon feküdnék, és testem minden sejtjéből áradna az energia a külvilág felé, ami szinte lebegtet. Nagyon jó érzés, valamennyire hasonlít a boldogság állapotához.

A „minden mindegy, mert minden tökéletes” állapothoz.

Azon a hajnalon is így történt. Néhány pillanat telhetett el, és láttam fentről önmagam.

Konkrétan tudta a kint lévő Én tudatom, hogy meghaltam, és ez így teljesen jól van. Ahogy szemléltem a testem,  megláttam a test körül számtalan képet kivetülni, mint hologramok villantak fel. A képek az életem képei voltak. Össze vissza, testem különböző pontjainál kilökődve a testből. De leginkább olyan pillanatok, amikor menekültem, féltem, magam ellen döntöttem.  A testen kívüli Énemben éreztem a döbbenetet. Minden gondolkodó és érző mechanizmusom , a tudatom, a kinti Énemben volt. Ez az ÉN azt látta és érezte, hogy a test tudat egyáltalán nem volt soha tisztában mindazzal, hogy milyen ereje van, mennyi mindent megtehetne, micsoda varázslat rejlik benne.  A negyedét sem használta fel a tudásának.

/ És itt hozzá teszem, hogy ebben az életemben összesen 4 alkalommal használtam az erőmet. Egyszer félelemből, hogy a fiamat meg tudjam szülni, egyszer dühből, mert nagyot csalódtam, ami szinte a csontjaim mélyéig hatolt, egyszer hogy valakit megállítsak, mert kárt okozott sok embernek, és egyszer, hogy a fiam életét mentsem.

Kettőről konkrétan tudom, hogy hiba volt.  Nem az én dolgom volt rendelkezni. Meg is kaptam utána a tanítást.

Nagy a különbség a megtapasztalásból áradó természetes gyógyító erő, és a mágia erejéből fakadó erő között. De erről majd külön írok. /

Láttam a sorsot, ami lehetett volna, és láttam az ebben a világban megtörtént sorsot, ami egy túlélés volt, és menekülés mindattól a varázslattól, ami az Egész Énben rejlik.

ÉN ott álltam kint, és a döbbenet uralkodott el rajtam. Mit tettem magammal?

A következő pillanatban a képsorok átléptek az utolsó éveimre.  Ezen a ponton nyilvánvalóvá vált, hogy így, a velem született  erőm használata nélkül is elértem, illetve megközelítettem a sorsom célját. S mindezt úgy, hogy varázslat nélkül, saját megtapasztalások útján építettem fel újra a Varázslatot.

Még mindig a kint lévő Én érzékelt, és volt tudatos.

Lehajoltam a testhez és végtelen szeretettel, mint egy csecsemőt emeltem fel. Nagyon szerettem a meggyötört embert, a megélt sorsot, mely telis tele volt megtapasztalással, lemondással.

Ezen a ponton ismét a testembe került a tudatom. Határozottan tudtam, hogy minden jó volt úgy, ahogy történt. És sikerült saját erőmből átjutni a TúlOldalra, mágia és technikák nélkül.

Tudtam azt is, hogy többet nem lehetek kiszolgáltatottja semminek és senkinek, bár ehhez az állapothoz még út vezet. Az önértékelésem, és saját magam szemlélete önmagamról, megváltozott. Tudtam mi rejlik bennem. És nem a velem született varázslat volt a fontos, hanem amit megéltem a sorsomban, és amilyen erőssé vált közben a lelkem.

Ádám és Éva, amikor kilépett a Paradicsomból, lemondott minden varázslatról, hogy önmaga keressen és építsen otthont, nevelje fel utódait. Elszakadtak teremtőjüktől, a Családtól, mely megálmodta a fizikai világokat. Saját világukban, saját erejükből akartak Boldogság Szigetet építeni.

Nos, nyugodtan mondhatom, hogy az én „karrierem” nem a varázslatom eladása, és annak csodáltatása volt, hanem hogy tisztességes, jellemben és lélekben erős embereket neveljek fel. Ezt mindig is tudtam valahol, hisz választásaim egyértelműen erre utaltak, de most bizonyossággá vált bennem.

Évának ez a karrier, ez a sorsának beteljesedése.  Mint ahogy Éva minden lányának is. Hogy melyik nő mi módon teszi, anyaként, pedagógusként, nevelőanyaként, segítőként, ez már egyedi választás.

Ádám és fiai pedig segítik őt ezernyi módon, hogy Anyaságát beteljesíthesse.”

2015.07.25.

TündérKert 2015.07.25.” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Érdekes, én is hajnalban születtem, és meg sem fordult a fejemben, hogy összefüggésbe hozzam, de nálam is hasonlóképpen működnek a dolgok.
    Az erőmet pedig kétszer használtam összesen arra, hogy saját ötlettől vezéreltetve beavatkozzam mások életébe, és mind a kétszer meg is kaptam érte a magamét, amit utólag be is láttam.
    A másodiknál a volt férjem mellől üldöztem el valakit gondolati úton, önmagam felé egy hazug magyarázattal. (Az elsőre nem emlékszem).
    De erre fel is hívták a figyelmemet, hogy a képességeimet csak pozitívan használhatom, különben el fogom veszíteni őket.

    Egy balesetből kifolyólag tapasztaltam meg, hogy én nem az vagyok, akivel addig itt azonosítottam magam, miután visszakerültem oda, ahonnan eredek.
    Nem mindig testben vagyok, nem mindig a Földön, és nem mindig humanoidként, általában és jellemzően tanítóként, segítő szerepben.
    Itt most egy férfiszerepből eredő karmát egyenlítettem ki, egyik előző életemben hidegen, érzelemmentesen, tárgyként kezeltem a nőket, sok lelki szenvedést okozva ezáltal.
    Ez a fiatalkori választásaimban meg is látszott, olyanokhoz vonzódtam, aki ezt a szenvedést megismertették velem.

    Ami pedig túlmutat rajtam/rajtunk a jelenlegi párommal, az az atlantiszi tragédiák feldolgozása. Aminek már a volt férjem is része volt, de akkor még csak sejtettem valamit, nem boldogultunk egymással.
    A fiam viszi tovább a feldolgozó vonalat, a lányom jelenleg távol tartja magát tőlem, nem ért, nem bízik bennem. Két különböző mintát képviselünk.
    Sokszor megfordult a fejemben, hogy valamit rosszul csinálok, hiszen azt mondják az ‘okosok’, hogy lélektárs, ikerláng stb. ha nehéz a a kapcsolatod, akkor nem a megfelelővel élsz, de mostmár tudom, hogy ez nem igaz.

    Azt figyeltem meg, hogy akkor tudok igazán segíteni, ha nem akarok segíteni. Annyit kell tennem, hogy önmagam vagyok, önmagamat adom, meghúzom a határaimat, és nem fordulok el senkitől, bárki legyen is az, mert nem tudhatom, mikor kiben milyen hatás jön létre általam.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.